Józsi kisvártatva magához tért, de ez nem sokat segített rajta.

Esett az eső, teljesen átáztatta hatalmas szárnyait. A hideg őszi szél bebújt az ezüstös tollpihék közé, és csípett. 

Az angyal tehát  fázott, ugyanakkor valami rettenetesen mardosni kezdte belülről.

- Aha, kezdek lemerülni - motyogta csak úgy, magának kifent magyar bajsza alatt - na, majd rögtön feltöltekezek!

Mélyeket lélegzett csak a levegőre koncentrálva, ahogy azt előírta az Energiafelvételi Útmutató, de nem történt semmi. Néhány perc hasztalan próbálkozás után már tudta, hogy hol van a bibi.

- Hiszen ebben a levegőben nincs is Szeretet! Na, ezt jól elcseszted, Jehova bácsi! - küldött haza egy adag elismerést az öregnek.

Teltek az órák, és az angyal egyre erőtlenebbnek érezte magát. Nem tudta, mit tegyen. Erre végképp nem számított.

Egyszer csak csoszogó léptek hangjára lett figyelmes, és a bokorsor szélén feltűnt egy viszonylag derékszögben haladó, rosszul öltözött férfi.

Józsi óvatosan megszólította:

- Kérem, Uram...

- Nem vagyok én Uram, szólíts csak Jenőkémnek! - vágta hátba a pacák az angyalt.

- Jenőkém! Tudnál esetleg adni nekem egy kis Szeretetet?

- Szeretetet? Hát az meg mi a francrosseb?

Józsi lemondóan legyintett egyet, de aztán csak belefogott valami zavaros magyarázatba:

- A Szeretet a Lélek fűtőanyaga. Ha van elég Szeretet, akkor minden működik. Nem fázol a hidegben, elmúlik az éhséged, elszállnak a gondjaid, és fényesnek látod ezt az egész rothadó világot. Érted?

- Értem hát! Nem vagyok én pszichológus! Neked Pia kell!! Nesze!

Benyúlt kabátja belső zsebébe, és egy jóképű kis lapos flaskát nyomott az angyal szájába.

- Ezt húzd meg!

És Józsi meghúzta. Már megint.

Így lett belőle részeges angyal.