Reggel van, szinte még hajnal. Persze mindenki alszik. Élvezem a csendet, ahogy élvezem a beszélgetéseket, a közös hallgatásokat, a ki nem mondott, de mégis meghallott gondolatokat, az egymásnak lejátszott zenéket... Itthon vagyok... De egyszer majd mégis tovább kell menni. Innét is. Jó itt lenni. Sehol sem találtam még ennyi tiszteletet, ennyi egymásra figyelést, ennyi bölcsességet, ennyi békét, ennyi szeretetet...ennyi boldogságot. Fura, nem? Állítólag betegek vagyunk. Hát én nem akarok "meggyógyulni".
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.