A Varázsló fulladozva riadt fel az éjszaka közepén.

Lelkét izzó pengeként járta át a csillapíthatatlan, elviselhetetlen fájdalom.

- Ez az ítélet. És ez örökre szól. - suttogta a fülébe a parázsló szemű szörnyeteg.

A férfi nem tudott moccanni sem. Minden erő elhagyta testét. Csak az ágya feletti gerendát látta.

A démon sötéten vigyorgott:

- Igen, oda kötöd majd fel magad. Majd ha elengedlek. De ne hidd, hogy  ezzel megszabadulhatsz a kíntól. Az örökké - az bizony örökké. Alkut kötöttünk. Megkaptad, amit kértél. Most fizetni kell.

A férfi befelé menekült. A templomba akart eljutni. Lerohant a tíz lépcsőfokon, és feltépte a szentély ajtaját.

Odabent nem volt fény. Nem volt levegő.

Az oltár helyén egy végtelenből végtelenbe tartó, vörös tűzcsíkokkal barázdált koromfekete oszlop állt. 

Ontotta magából a fájdalmat és a bénító félelmet.

A hang a fejében ordított:

- Még mindig nem hiszed, hogy vége a dalnak? Add fel, barátom! Te döntöttél így. Tehát így lesz. Testben, vagy nélküle, a halál völgyében, vagy új életbe lépve - ott lesz benned a fájdalom, ott lesz a félelem. Kívánni fogod a halált és rettegni fogsz tőle. És élni fogsz tovább, és megölöd magad. Újjászületsz és újra meghalsz - de Tőlem többé nem menekülhetsz.

És újra és újra megtalálod Őt. És újra és újra elveszíted. Megadja neked a gyönyört, örök szerelmet ígér - aztán elhagy. És Te nem tudsz élni és nem tudsz meghalni nélküle.

Most elengedlek. Tudod, hol a kötél. Kösd fel magad szépen. Vagy élj tovább.

Nekem mindegy, hogy mit teszel. Ez benne a legszebb.