"Most az jár a fejemben, hogy miért lett ilyen ez a város. Az utcákon, tereken káosz. Bűz és mocsok, ürülék és vizelet, magatehetetlenül földön fekvő, üres szemű emberi porhüvelyek, mellettük bezárt szívvel elrohanó, kővé dermedt arcú istenlárvák. Lepusztult, golyószaggatta házak, bezárt templomok, kimúlt üzletek, valaha nagy reménnyel indított vállalkozások síremlékei. És egy másik világ: csillogó plázák, meleg és fény illúziója, a "vegyél még, egyél és igyál" kísértésével, ugyanazokkal a sablonboltokkal mindenütt. És özönlenek az istenlárvák. Kevés az emberi pillantás. Mintha kötelező lenne a lárvamaszk. Talán otthon leveszik magukról, és alatta igazi arc van? 

Így kell lennie, hiszen ma is születnek gyermekek.

Merre jársz, "nagyvárosi angyal"?"

 

2017

Életem eddigi legszarabb éve volt.

A szívem cafatokra tépve.

Munka, munka, munka.

Magány, a "miért" keresése.

Céltalan csavargások egy lélektelen városban.

Fájdalom, fájdalom, fájdalom.

Lassú gyógyulás. Nagyon lassú. Nyolc hónapon túli.

Nem is tudom, hol, mikor, és hogyan... egyszer csak megszerettem magam.

Ma már boldog vagyok.

 

Néha azért megkísért a gondolat: felesleges vagyok. Persze sokan akarnak tőlem valamit. Valamit, ami nem én vagyok. Valamit, amit bárki mástól megkaphatnának. De nem "én" kellek. Én nem kellek.

De ma már tudom, hogy ez nem baj.

Én tudom, hogy ki vagyok.

Adom, amit kérnek tőlem.

Teszem a dolgom.

Megteszem, amit tudok, amit meg nem tudok, azt nem teszem meg.

És őrzöm a lelkem.

És az írásaimban meg is mutatom.

Hátha egyszer majd...

Köszönöm. Szeretlek. �