Este van.

Kialszanak a fények.

Jön a sötétség, a dermedt éjszaka.

Torkomat szorítja a félelem, alattomosan kúszik hideg keze a szívem felé.

Megindul bennem a szokásos gondolat: "Segíts meg, Istenem!"

Igen, megindul, mint mindig, amikor sötét lesz.

De most valami megakasztja bennem a könyörgést, az "adj még és még" fohászkodást.

Mit is akarok még, hiszen annyi mindent adtál nekem!

Köszönöm. 

Köszönöm, Istenem!

Köszönöm a könnyeket, amiket néha-néha sírtam.

Köszönöm a perceket, amikor kialudt bennem a folytonos félelem, és boldog tudtam lenni.

Köszönöm a simogatást, amit kaptam - és azt is, amit adni tudtam.

Köszönöm a hóesést, köszönöm a ködbe merülő utcai lámpák alig-alig fényét.

Köszönöm a tavasz zöldjét, a magányos csavargás mámorát friss nyári reggeleken.

Köszönöm az ősz szelíd szomorúságát.

Köszönöm a parti köveken megtörő hullámok zaját.

Köszönöm a villámló, zúgó viharokat, amiket az ablakon át, biztonságban néztem.

Köszönöm az ihletettség perceit, amikor elhittem: alkotok.

Köszönöm azt a néhány szerelmet.

Köszönöm a gyermekeimet.

Köszönöm, hogy szerettél, hogy szeretsz, bármi is volt, bárhogy lesz is ezután.

Köszönöm, hogy hagytál játszani ezen a gyönyörű téren.

Köszönöm, hogy néha-néha érezhettem: Te is itt játszol velem.

Köszönöm, hogy a nap végén majd öledbe veszel.

Köszönöm, hogy megcsókolod őszülő hajam, azt mondod: "nem baj" és... 

Köszönöm, hogy végül - hazaviszel.