Ahogy haladtak lefelé az úton, az erdő fái egyre ritkulni kezdtek. Végül elhagyták az utolsót, és ekkorra az út is elfogyott a lábuk alól. Meredeken szakadt le előttük a hegyoldal, és lent a mélyben ott táncolt a holdfény a láthatárig nyújtózó óceán felszínén.

A két gyerek még sohasem látott ilyet. Leültek egy sziklára,  nézték a fény játékát a víz tetején, és hallgattak. Jó volt így ülni, és csak nézni. Jó volt hallgatni, mit mesél a Hold.

- Mi lenne, ha nem sietnénk annyira haza? - szólalt meg később Aranypille.

- Úgysem tudunk hazamenni - mondta a fiú - és  ha hiányoznánk, már értünk jöttek volna. Maradnunk kell.

- Rosszabb helyen is lehetnénk - simult a fiú oldalához a lány - csodát teremtettünk, élvezzük egy kicsit. Aztán ha meguntuk, majd kitalálunk valamit.

A fiú gyengéden átkarolta a lány vállát, és nem szólt egy szót sem.

A Hold lassan felhők mögé rejtette arcát, és esni kezdett az eső.

- Sír az ég. Nem szeretem. Ez hideg! - vacogta Aranypille.

- Legyen itt egy barlang? - kérdezte a fiú.

- Legyen hát, Te okos!  - nevetett a lány.

Gyorsan varázsoltak egyet maguk köré, aztán jó szorosan összebújtak egy energiatakaró alatt.

- Milyen fura érzésem van! Mintha kikapcsolna ez a test! - súgta Aranypille a fiú fülébe, de az már előbb kikapcsolt. Aztán szépen  elaludt ő is.