A fiú egy ötágú csillagot rajzolt a barlang falára.

Négy alsó ágához sorban odakörmölte kedvenc mondókájának szavait:

"Akarni", "Merni", "Tudni", "Hallgatni"

A lány egy ideig fejét csóválva nézte a rajzot, majd hirtelen huncut mosoly villant fel a szemében.

A falhoz lépett, és a csillag csúcsára kör alakban felírta ő is kedvenc mantráját:

"Szeretni"

A fiú hátulról átkarolta, és egy csókot lehellt tarkójára, a szélborzolta, arany hajfürtök közé.

- Hmmm... gondolod? Hát ez így azért... érdekes lesz...

- Próbáljuk meg. Ilyen még nem volt! - kérlelte a lány.

- Hát jó... nem bánom... - mondta a fiú, aztán felemelte hangját, és a holdfényben úszó, langyos tavaszi éjszakába kiáltotta: - LEGYEN!!

Az ábra fehéren izzani kezdett, aztán aranyszínűre váltott, kialudt, majd a szivárvány színeit kezdte sugározni: vörös...narancs...sárga...zöld...kék...indigó...lila...sötét...vörös...narancs...sárga...zöld...kék...indigó...lila...sötét... - váltották egymást a színek és a semmi először lassan, majd egyre gyorsabban, míg végül újra fehérré álltak össze.

Eleven, lüktető fehér fénnyé - némi aranyos csillogással.

- Gyönyörű! - tapsikolt a lány - ugye, megmondtam!

- Meg... - ráncolta homlokát a fiú - de hogy ebből mi lesz?

Így született meg az Ember...