A Varázsló befejezte imáját és felállt az oltár elől.

Megfordult, végignézett a templomot csordultig betöltő embertömegen.

Az emberek lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel várták a prédikációt.

A Varázsló elmosolyodott és lelépdelt a lépcsőkön, egészen az első sorig.

- Testvéreim - kezdte beszédét halkan, de erre a szóra mégis mindenki felemelte a fejét.

- Testvéreim, vétkeztem ellenetek. Becsaptalak benneteket. Hazudtam, amikor elhitettem Veletek, hogy az én teremtményeim vagytok. Ez nem igaz. Valóban én alkottalak meg Benneteket ilyenre, amilyenek most vagytok. Én gyúrtalak benneteket emberré. De azt, ami valódi lényegetek, azt az égi szikrát, akik valójában vagytok, azt nem én teremtettem. Az az égi szikra nem teremthető. Az az égi szikra mindig is létezett. Része az Egynek és egyúttal magában is foglalja azt. Ezért hát nincs szükségetek rám, hogy a Forráshoz kapcsolódjatok. A Forrás Bennetek van.

- Valójában nekem volt szükségem Rátok. Szükségem volt erre a kegyetlenül gyönyörű játékra. Szükségem volt rá, hogy kipróbáljam az erőmet, hogy szembesüljek a félelmeimmel, hogy megtanuljam, mi a legfontosabb a mindenségben. Embert kellett alkotnom, hogy én is Emberré válhassak. Ezért kellett Nektek is annyit szenvednetek, ezért kellett ölnötök, meghalnotok újra és újra. Ezért tartottalak Benneteket távol a Fénytől. De most elég volt. Hallottátok az igazságot. Szabadok vagytok.

- Köszönöm Nektek a Tanítást. Köszönöm, hogy soha nem adtátok fel. Köszönöm, hogy megmutattátok az összefogás, a Közösség erejét. Köszönöm, hogy megmutattátok nekem: amikor már minden veszni látszik, még mindig ott van a hit, a remény és a szeretet.

A Varázsló elhallgatott és elindult a padsorok között a kijárat felé.

Szívét határtalan szeretet és béke, ragyogó fényesség járta át.

A hátába hatoló kést már meg sem érezte.