A boszorkány éjsötét utakon vágtatott.

Holdsugár, az egyszarvú biztos szemmel és biztos lábbal vitte át őt erdőkön és hegyeken, a síkságon és a tengeren.

Vitte őt, és vitte a kehelyben a varázsló hamvait.

Csak éjjel utazhatott, mert vadásztak rá az emberek. Minden templomban róla beszéltek most a papok.

"Megölni! Elégetni! Elfelejteni!" - így szólt a parancs. A papok parancsa - nem az Istené...

Az Isten segítette őt egyedül. Eltakarta a csillagok fényét, felhők mögé rejtette a holdat.

Végül - huszonegy álmatlan éjszaka után - a boszorkány végre átlépte saját szentélye küszöbét.

Fáradt és piszkos volt, de most ez nem érdekelte. Csak arra koncentrált, hogy visszakapja Őt.

- Kérlek add, Uram, hogy ne legyen késő! - fohászkodott, és az oltárra helyezte a kelyhet. Meggyújtotta a fáklyákat.

A kehely félig volt a varázsló szürkévé fakult hamvaival. A nő sírni kezdett.

- Nem engedheted!

A boszorkány sírt, és néhány könnycsepp a kehelybe hullt. És a szürke por lassan fényleni kezdett...

Ekkor a boszorkány előhúzta tőrét, és átszúrta vele a  tenyerét. A vért a kehelybe csorgatta, és halkan, majd egyre erősebben kántálni kezdte a varázsigét:

- Vérem hívja testedet! Könnyem hívja lelkedet! Hangom hívja szellemed!

Egészen hajnalig pörgette a mantrát...egyre erőtlenebb hangon...végül összecsuklott.

De ekkor két erős kar ölelte át... és az öntudatlanság ködén át is érezte, hogy valaki az oltárra fekteti.

- Pihenj most, Szerelmem! - súgta fülébe a varázsló - elfáradtál...