A varázsló hosszú kóborlás után bevezette lovát az istállóba. Több, mint ezer év... vér, könnyek, háborúk, szerelmi csaták ismerősökkel és idegenekkel... elfáradt. És a nagy varázsló, sárkányok, szörnyek, fekete mágusok legyőzője most bizony félt. Tudta, hogy ki várja odabenn a házban... Több, mint ezer év... Vajon szereti-e még, vajon meg tud-e bocsátani az eltékozolt életekért, mikor nem kereste Őt? Lám, most is Ő talált rá. A küszöbön megállt. Várt. Vajon mire? Aztán megérezte Őt. Egy lágy fuvallat, egy puha alig-érintés, és a másik lélek kezébe vette a szívét. És egy sohasem feledett régi kedves hang a fülébe lehellte alig hallhatóan: - Mire vársz, Kedves? Ezer éve kereslek. Gyere már... itt vagyok. A Tiéd vagyok! Szeretlek! És a varázsló belépett a házba. Végre hazaérkezett.