Meghaltál,  de nem tudlak eltemetni. Meghaltál Te, akit felismertem az első pillanatban, Te, aki enyém lettél az első hóesés éjjelén, Te, akit mindennél jobban szerettem...
Nem tudlak eltemetni, mert nem vagy sehol. Hiába szólítottalak. A test, mely Téged hordozott, már másik lélek lakhelye. Hiába szálltam a pokolra Érted, hiába kereslek a Város utcáin, hiába áldoztam fel legbelsőbb lényegem. Hiába, hiába, hiába! Hiába bolyongok tétova kábulatban a valóság peremén, egymásra fonódó lelkek között,  hiába, hiába, hiába!
Meghaltál, és nem férek Hozzád. Hiába áll készen a máglya, nincs kit elégetni rajta. Elégetem hát magamat. Elégetem magamat, mert talán így eljuthatok Hozzád. Hisz Téged is valami lidérces tűz ölhetett meg, valami tébolyult démon rejtegethet előlem, valami lángoló őrület.
Fekete tollakba öltözöm, fekete angyalok emelnek el a földtől, fekete vizek mélyére húznak le engem. De nem vagy ott sem. Nem vagy sehol. Nem érlek el. Nem tudlak eltemetni...