Egy buborék belsejében élek.

Igaz, eléggé szűk ez a hely, kicsit homályos, de éppen rám szabták.

Sokat nem ficánkolhatok benne, mert a buborék roppant sérülékeny: elég egy hirtelen mozdulat, egy erősebb tüsszentés, és vége!

Ezért hát összehúzom magam, nem feszegetem a buborékom határait, mert félek, hogy mi lesz, ha...

A buborék falán nehezen látok át, de azért sejtem ám, hogy odakint is van valami. Néha megkísért a vágy, hogy kidugjam a fejem, és körülnézzek. Csak az a baj, hogy akkor egy pukkanással vége is lesz a buborék-létnek. És ki tudja, mi vár odakint.

Lehet, hogy megérné, lehet, hogy nem. Lapítok...

Még nagyobb baj, hogy a buborék kívülről is szétpukkasztható. Arról nem is beszélve, hogy előbb-utóbb magától is kipukkad majd. Ez a Törvény. És akkor jön a zuhanás.

Hát nem sokkal jobban járnék, ha csinálnék egy jó ejtőernyőt magamnak, összegyűjteném a Kintről alkotott elméleteket és  a valahogyan beszűrődött információkat, és egy általam jól megválasztott pillanatban tudatosan szabadítanám ki           magam ebből a  beszűkült létezésből?

Állítólag a Kint végtelen, és gyönyörű. És a kint lévők már várnak.

Na jól van. Keressünk egy ollót!