Újra reggel van. Álmos, borús. Füstölőt gyújtok, gyertyát égetek. De csak az egyik végén! Az úton töprengek. Vajon másokat is megszólít mostanában? És vajon mit válaszolnak rá?
Bár az utazás folyton zajlik bennünk és körülöttünk,  mégis van egy pillanat, amikor tudatosan fel kell vállalnunk az utunkat.. És ez nem könnyű pillanat. Tele van félelemmel: vajon mi lesz azokkal, akiket szeretünk, van-e jogunk hozzá, hogy a sorsukra hagyjuk őket?
A kérdésben hirtelen meglátom a választ: hiszen engem is a sorsom szólított meg. Őket is vezetni fogja majd. Nekem mennem kell. Nekik, értük is keresnem kell az utam. Menni kell, mert Földanya beteg. Mi tettük beteggé. El kell hoznom neki az Élet vizét. És azt nem találom meg a környékbeli pocsolyákban...