A boszorkány sok-sok éjszakán át őrizte a gyermek álmát.

Ült az ágy mellett, és a Világok Könyvéből olvasott fel a mindig nyugtalanul alvó csecsemőnek. Néha belenyúlt a lelkébe, többször a testébe is - ahányszor csak alkalma nyílt rá. És persze - védte őt.

Ő tudta, a gyermek pedig érezte, hogy mekkora szükség van erre.

A varázsló legyőzött ellenfeleinek maradék lélek-szilánkjai rátaláltak a kicsire, és állandóan gyötörték.

Nem is kérdés, mi lett volna a baba sorsa a boszorkány által éjszakára rábűvölt védőköpeny nélkül.

A nő vágyakozva fürkészte a gyermek arcvonásait. Néha elmosolyodott, mikor egy fintorban, egy aprócska mozdulatban a varázslóra ismert.

- Igen, ez Ő! Ó, Istenem, meddig kell még várnom, hogy újra találkozzunk!

Időnként beszökött a kisfiú álmaiba - hátha...

De hiába - a varázsló még öntudatlanul lebegett a köré font fényburokban a gyermeklélek legmélyebb szegletében, és nem mozdult.

Eltelt három év. A boszorkány befejezte a munkát a fiatal testen. Az aura bezárult. A fiút már  senki és semmi nem érhette el odaátról.

Még maga a boszorkány sem.

Nem volt értelme hát, hogy tovább maradjon. Más utat kellett keresnie a varázslóhoz.

- Isten veled, Szerelmem! A többi már a Te dolgod. Hamarosan újra találkozunk. - súgta az alvó gyermek fülébe, és visszalépett a dimenziókapun át saját testébe.

Hajnalban felment a templomhoz. Ledobta köntösét, és a farakás tetejére ült.

- Indulok, Kedvesem! - súgta bele a hajnali fénybe mosolyogva, aztán felkiáltott: - Tűz, tedd a dolgod!

És felcsaptak a lángok...