Egyedül ment a sötétbe burkolózó utcán. A szél vékony kabátja alá nyúlt, és arcát suhintgatta nedves tenyerével.

Az alig világító lámpák gyengécske fényénél látta, hogy apró pelyhekben, de sűrűn kavarogva esik a hó.

Hideg volt nagyon, de ő már nem fázott.

Túl volt már hidegen és melegen, túl az utcasarki mindegy-színű reggeleken, a rég elmúlt, narancsillatú, kandalló-meleg éjszakákon, túl a virágontó tavaszi mámorokon, a szerelemtől vibráló levegőjű nyarakon, túl a szép halált ígérő őszi estéken. Túl volt már mindenen.

Szívében nem sírt a  félelem, régen elszöktek belőle a vágyak.

Szívében csak a Semmi volt, vagy talán még az sem. 

Egyszerre ebben az Ürességben megszületett valami. Valami aprócska láng gyúlt ki odabenn, ami egyre csak nőtt, mert hagyta nőni.

Ekkor már elhagyta a várost, a földek között ballagott.

Amikor az erdő széléhez ért, valaki megszólította odabentről. Nem szavakkal szólt hozzá, nem gondolatokkal, nem is érzésekkel. Ez is túl volt már mindenen.

Egy másik világból jött neki üzenet.

Megállt egy évszázados tölgy alatt, majd lefeküdt a fa alá, a már jó vastagra hízott hótakaróra.

Szépen kinyújtóztatta fáradt tagjait, behunyta a szemét, arcát földöntúli mosoly öntötte el, mert megértette, hogy hazamehet végre.