A világítótorony magányosan állt a tenger partján.

Volt ugyan néhány ház a közelében, de egyik sem nézett fel rá, nem törődött vele.

A torony tehát magányos volt. Magányosan tette a dolgát.

Világított a sötétben. Világított, mert erre született. Világított, pedig senki sohasem köszönte meg, sőt azt sem tudta, hogy hasznát vette-e a valaki egyáltalán a fényének. Csak világított, mert sötét volt.

A tengert járó hajók látták a fényt. Az egyetlen fényszilánkot, amely vezette őket a viharos éjszakákon. Nélküle elvesztek volna, vagy összetörték volna magukat az éles sziklákon.

De soha nem köszönték meg a világítótoronynak a fényt. Ami azt illeti, nem is tudták, honnét jön a fény.

A világítótorony világított. Egyedül. Nem laktak, nem születtek és nem haltak meg benne emberek. Nem őröltek benne búzát. Nem építettek benne hajókat.

Ő csak világított. Mert ő volt a világítótorony.