Végül nem kell majd más, csak néhány pár kéz.

Az egyik legyen ráncos,  akár az enyém. Nem lesz baj, ha kicsit megrágta már az idő, csak mindig ott legyen, amikor símogatásra vágyom, vagy ha kedvem támad csókot lehellni rá...

Legyen néhány dolgos és erős. Biztos fogású, és mégis gyengéden kezembe símuló. Folyton változó, és mégis  ismerős, emlékeket hordozó. Emlékeket egy villanással ezelőttről, mikor még az én kezem is ránctalan volt, és óvón fogta meg ezeket az ekkor még oly kicsi kezeket...

És legyen néhány parányi, puha kéz. Érintésük, akár egy angyalé. És hozzá gyöngyöző nevetés...jövőkacaj...

És ez több lesz, mint elég.