Egyszer nagyon régen - volt már vagy nyolc-kilenc éve is -, amikor a lányom énekelni kezdett Völler Adélnál, mindenki "Adél nénijénél" -  szóval egyszer régen mentem a lányom fellépésére a veszprémi HEMO-ba.

Korán érkeztem, de már kiszűrődtek az öltözőből a skálázás szokásos hangjai: lalalala-lalalala...

Egyszer csak hirtelen szövege is lett a dalnak, és én döbbenten hallgattam, hogy mit is énekel az én nyolc esztendős lányom a többi huszonharminc gyerekkel együtt nagy-nagy egyetértésben és hatalmas lelkesedéssel:

" - Nem beszarni, énekelni kell...hmmm...nem beszarni, énekelni kell...hmm..."

Micsoda!!! Nem beszarni!!??? Hát ez meg aztán...!!!

Először kiakadtam, de - mivel azért próbálom elfogadni az élet dolgait úgy, ahogy vannak, sőt, még meg is akarom érteni őket - rögtön visszafogtam magam, és elgondolkodtam a dolgon...

És rájöttem, hogy ez JÓ! NAGYON JÓ!!!

Tényleg így kellene hozzáállni az életünkhöz!

Na, azóta fújom a dalt, amikor eszembe jut:

" - NEM BESZARNI, ÉNEKELNI KELL!"

Csak az a baj, hogy nem jut mindig eszembe. Talán ki kellene írni valahová.

Hát most kiírtam!

Köszi "Adél néni"!!