Már megint felriadt az éjszaka közepén.
- Hurrá! Megint nem alszom! - gondolta, és dühös lett rögtön.
Bekapcsolta a tévét. Legalább ne legyen olyan csend.
Felkelt. Kinyitotta az erkélyajtót. Kilépett a hideg éjszakába.
- "Kicsit kiszellőztetem a szobát. És a fejemet..."
Alatta az.idegen város fényei...azon túl a sötétség.
"- Mint egy őrtoronyban..."
Visszafeküdt az ágyba. Hátha...
Hiába. Forgolódott néhány percig, aztán újra felkelt.
Főzött egy kávét. Akkor már inkább legyen teljesen éber.
Olvasni nem tudott. Csak nézte a betűket, de nem is látta őket.
"- Az egész olyan...szürreális. Lefekszem a földre..."
Igen, a föld. A stabil, megbízható, kijózanítóan hűvös...mindíg magához térítette egy kicsit.
"- Hamarosan itt a karácsony."
Igen, advent van. Advent közepe.
A himnusz szólt a tévében.
- "...hozz reá víg esztendőt..."
Igen, az kellene végre. Víg esztendő...mindenkinek, nem csak az úgynevezett "győzteseknek". Nem csak a gátlástalanul mindenkin átgázolóknak, a mindenkit kifosztóknak, keresztre feszítőknek, mindent elvevőknek, mindent eladóknak...víg esztendő a "lúzereknek", a "balekoknak". Az Embereknek.
Vége a himnusznak. Vége az adásnak.
Aludni kellene. Álmok nélkül.
Az talán...nem fájna ennyire.
"- De hát...én folyton álmodom. Javíthatatlan álmodozó vagyok...mondd, mi a terved velem, édes istenem?
Mennyit érek én... a szavaimon kívül semmim sincsen.
Kell ez, használ ez még egyáltalán, vagy tényleg vége a dalnak? Aludni kellene...és nem ébredni fel. Vagy inkább...felébredni végre. Valahol máshol..."
Kinézett az ablakon. A város hallgatott. Az éjszaka néma volt.
Messze még a hajnal...