"Egyszer egy fiatal szamuráj felkeresett egy zen szerzetest. Tisztelettel köszöntötte és elmondta, hogy azért jött, hogy megkérje a szerzetest, mondja el neki, mi a mennyország és mi a pokol.

- Te akarod tudni mi a mennyország és a pokol? Te, aki a saját ruháját sem tudja felvenni normálisan, te, aki a saját kardját sem tudja tisztán tartani?
A fiatal szamuráj meglepődött, hogy a szerzetes így beszél vele, de neveltetéséből adódóan türtőztette magát.
A szerzetes hajthatatlan maradt, és további szitkokkal illette a szamurájt, aki kezdte elveszíteni a türelmét.
- Hogy nézel ki, igénytelen, koszos, mocskos vagy, nézz végig magadon. Így mersz elém állni? Szégyellhetnéd magad.
És a szerzetes folytatta. Később egyre durvább szavakkal szólt hozzá.

A szamuráj már türelme határán állt, hogy a szerzetes ilyen hangnemben beszél vele. De a szerzetes csak nem hagyta abba. A szamuráj arca elvörösödött a méregtől, a szemében a gyűlölet lángja lobogott, a teste remegett az idegességtől.
Egész lényét elöntötte a düh, a gyűlölet, a harag. Végezni akart a szerzetessel amiért egy egyszerű kérdésből ekkora felhajtást csinált. Ráadásul becsmérelte az öltözetét és a kardját. A kardját, ami a számára szent. Már nem bírta tovább és a kardjáért nyúlt. Ekkor a szerzetes azt mondta neki:
- Hát ez a pokol.

A szamuráj megilletődve elengedte a kardját. Gondolatok kavarogtak a fejében. Elszégyellte magát, hogy ennyire elragadtatta az érzéseit. Villámcsapásként hasított a tudatába, hogy a becsmérlő szavak és szidalmak áradatában a zen szerzetes már el is kezdte tanítani. Szégyenében letérdelt és a földig hajolt. Miközben fölfogta és megértette a zen szerzetes szavait a hála könnyei csorogtak le a szamuráj arcán.
- És íme a mennyország- mondta a szerzetes."

Ismeretlen forrásból