Egy szép holdvilágos nyári estén éppen tévét néztem. A hátsó udvarra vezető ajtót nyitva hagytam. Egyszer csak úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Lenéztem magam mellé a kőre, és - igen! - ott ült a Béka! Nem tudom, mondtam-e már, de békafóbiás vagyok.
Egy darabig nem mozdultam. Néztük a tévét - én és a Béka. Nem tudtam, hogy mi legyen. Aztán megmozdultam. Őkelme erre egy hatalmas ugrással bevetette magát a szoba sarkában felhalmozott dossziék közé. Puff neki, most aztán mit csináljak? Én ki nem szedem onnét, az biztos!
Végül kitettem egy lavór vizet csalinak. Kisvártatva elő is mászott, így visszaállt az eredeti állapot... Végül döntöttem: szembe kell néznem az egyik legnagyobb félelmemmel: el kell kapnom őt! Fogtam még egy lavórt, és rá akartam borítani. Na, ezt már nem bírta ő sem idegekkel. Össze- vissza ugráltunk a szobában.
Végül valahogyan rátalált a kivezető útra.
Azóta csukott ajtónál tévézek!