Meghalt.

El kell hát temetni.

Szótlanul ülök a sírnál.

Már majdnem kész, csak...

... még hiányzik a felirat.

Csak ülök, és hallgatok.

Hallgatom, súg-e valaki valamit.

Talán a szél... talán az Isten... talán a lelkem... talán... valaki...

Hallgatok. Csend van. Erre nincsenek szavak.

Szavak nincsenek.

Csak valami halovány illat. Kávé és parfüm, és az a senkivel össze nem téveszthető... az Otthoné.

Csak egy meglibbenő hajfürt.

Gyönyörű lábak lépteinek alig hallható suhanása. 

Csak egy bizsergő csók a végtelenből.

Egy millió voltos ölelés.

Csak egy szívbe karmoló kacaj.

Mozdul a kezem.

Dolgozik a véső és a kalapács.

Aztán hátralépek és még százszor elolvasom, a szívembe is belevésem, lelkembe karcolom az utolsó mondatot:

"Örökké - élt ezer napot."