Ma esett a hó.

Esett, de annyira puhán, annyira szürreálisan lassan, alig-alig létezően, mégis mindent betöltően, hogy sikerült hirtelen marokra fognia és jéghideg kezével felmelegítenie a szívemet, sikerült megállítania örökké okoskodó agyamat.

Esett a hó, és már megint megtörtént bennem a csoda.

Számomra a hó - áldás. Égi könyörület, feloldozás.

Amikor fehér puhasággá varázsolja a decemberre reménytelenül szürkévé csupaszított világot - arra nem találok soha szavakat. 

Szavak nélküli ima ez - és válasz a mi tökéletlen imáinkra.

Olyan jó lenne hinni, hogy ez az ima értem is szól - hogy ma is gondolt rám odafenn valaki...