Józsi már hajnali négykor a piacon tipródott.

- Hű, de hideg van máma! - bíztatta magát, és hirtelen ivott egy felest. Aztán még egyet...kettőt... és hat óra lett egyszerre.

- Na, mi kéne, ha vóna, jó ember? - kérdezte tőle egy vasorrú bába - külsejű virágáruslányka.

- Virágot szeretnék... - ábrándozott az angyal és zavarában megvakargatta a lány füle tövét, aki erre jól bokán rúgta őt.

- Tessék parancsolni! - sipította az árus - méghozzá magának!

- Marinak veszem Marinapra. Olyan kéket szeretnék. Az se baj, ha kicsit tüskés. De erős illata legyen! Mari azt szereti. Engem is azért szeret...

- Hát azt érzem... - érzékenyült el a vasorrú - hanem mit adsz érte?

- Angyaltollat. Maradt még három.

- Aztán ez igazi? - locsolta meg egy kis szentelt vízzel Józsit a bába.

- Remélem - erőltette meg emlékezetét az angyal.

- Na, vigyed! Szerencséd, hogy nem szólítottál adóellenőrnek!

- Ellenőr az öreganyád - vihogott Józsi kitárt szárnyakkal.

- Az vót, de beástuk a kertbe madárijesztőnek - vallotta be a lányka.

Józsi erre csak legyintett, és átszórt a válla felett egy kis sót, aztán ment tovább.

A büfében vett még egy fél méter kerítésnek való kolbászt, meg egy kis kannásat, aztán elindult a szag után - Mari irányába.

- Isten éltessen, szipirtyócskám! - lehelte a fülébe, amitől Mari rögtön megrészegült, és kedvesen beleharapott az angyal orrába.

Ekkor hirtelen egy galamb vágódott be mellettük az aszfaltba.

-" Semmi közöm hozzá!"- olvasta fel Cicuka a táviratot hangosan, aztán megette a postást.